By Hogyan kezdődik a tanácsadás? Az első lépés, hogy a felnőtt kliens, aki szabad akaratából eldöntötte, hogy szeretne segítséget kérni, megkeresi a pszichológust a problémájával, amivel úgy érzi, egyedül már nem boldogul.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ő maga, szabad akaratából… Minden alkalommal, amikor egy hozzátartozó vagy barát keresett meg először, vagy esetleg el is kísérte a felnőtt klienst a konzultációra, szinte törvényszerűen nagyon hamar annyiban maradt a tanácsadás. Ilyenkor vagy egyszerűen nem szimpatikus a pszichológus – természetesen ez is előfordul -, vagy a kliens csak szabadulni akart a rá nehezedő külső nyomástól, hogy kérjen már végre segítséget, az unszolásnak eleget téve felkereste a szakembert, majd kifordulva az iroda ajtaján úgy volt vele, mint a diák felelés után, hogy „Na, ezen is túl vagyunk…”. Megfelelt az elvárásnak, „leszerelte” az erőszakoskodót, és ő megpróbálta ugyan, de elkönyvelhette magának, hogy ez a pszichológus nem is tud semmit, csak hülyeségeket kérdezett.
Tehát a felnőtt kliens, aki úgy döntött, hogy szeretné megoldani a problémát, és ehhez igénybe vesz külső segítséget, megérkezik a tanácsadásra. A pszichológusokat köti a titoktartási kötelezettség, vagyis nem adhatnak ki a személy azonosítására alkalmas adatot, nem kürtölhetik szét, amit hallottak. Ez egy közös, szakmai megegyezésen alapuló szabály, amely a pszichológusi etikában „írva vagyon”, de sokkal fontosabb ennek az emberi része… Hiszen aki velem szemben ül, a szenvedése kellős közepén ücsörögve rám bízza a gondolatait, érzéseit, titkait, amik miatt tarthat attól, hogy más emberek talán negatívan ítélnék meg őt. Ebben például teljesen más egy tanácsadás, mint egy baráti beszélgetés, hiszen a cél nem az, hogy eldöntsük, kinek van igaza, vagy ki a hunyó, és azt közösen elítéljük, hanem hogy megtaláljuk a probléma gyökerét, meglássuk, hogy mi vezetett odáig, és megpróbáljuk azt kibogozni, rendbe tenni.
Minden szakember saját szemlélettel, más-más eszközökkel, módszerekkel dolgozik azok alapján, amit tanult, tapasztalt és olvasott a témában. Előfordulhat, hogy az egyik módszer hasznosabb egy probléma kezelésében, egy másik lassabb haladást tesz lehetővé. A legfontosabb azonban nem is a módszer, hanem a „terápiás kapcsolat”, amelyben a kliens szabadon, egy védett, barátságos környezetben megélheti azokat az érzéseket, kimondhatja azokat a gondolatokat, amiket másként nem tehetne, vagy nem merne megtenni. Úgy gondolom, a pszichológiai munka sokak számára megfoghatatlan „misztikussága” és „varázslata” ebben rejtőzik, ezt ugyanis lehetetlen könyvből megtanulni, szükség van a szakember saját, fejlődés iránti elkötelezettségére. Jóval többről van itt szó ugyanis, mint a beszélgetésről. A tanácsadás is olyan, mint más emberi kapcsolatok abból a szempontból, hogy több szinten, síkon, tudattalanul is zajlik. De a benne megjelenő érzések és történések további értelmezésével saját viselkedésünk, működésünk addig rejtett mozgatórugói is feltárulnak, ezáltal lehetővé téve a változtatást.
Egyszer egy pszichológus fórumon olvastam egy számomra fontos összegzést erről a hivatásól: „Mi azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség.” Ezúton is elnézést kérek, hogy nem tudom megmondani, kitől idéztem ezt a mondatot, remélem, megbocsát nekem. De ebből talán az is érthető, mi a pszichológus szerepe a tanácsadásban. A klienst segíteni, támogatni abban, hogy a saját erősségeire támaszkodva képes legyen a közösen felderített problémát megoldani, meghaladni.
Nem az a pszichológus célja, hogy saját nárcisztikus hajlamait kiélve a mindentudó szerepében tetszelegjen. Ő is emberből van, csak a segítségnyújtásra tette fel az életét, beletett rengeteg energiát és pénzt, sokat olvasott és tanult erről és saját magáról is, így talán könnyebben rálát arra, amire a kliens még nem. Hamarabb felfedezi az erősségeket és azt, ami akadályt jelenthet.
Ez viszont azt is jelenti, hogy a kliens saját belső munkája nélkül a pszichológus tudása, empátiája, jó szándéka mit sem ér, és itt elérkeztünk a következő sarkalatos ponthoz. Előfordul ugyanis az is, hogy a kliens úgy jön el tanácsadásra, mint amikor az autóját viszi szervízbe. Odaadja a kulcsot, kifizeti a javítást, majd boldogan elhajt a járművel. Legalábbis így képzeli.
Amikor azonban szembesül azzal, hogy az emberek nem szórakozni és pletykálni járnak szakemberhez, hanem itt bizony komoly belső munka zajlik, ami nem is mindig kellemes, előfordul, hogy elbizonytalanodik, és inkább mégse szeretne változtatni. Az ülés előtt két órával halaszthatatlan dolga lesz, vagy hirtelen elfogy a pénze, esetleg újra és újra lebetegszik, majd egyszerűen nem jelentkezik többet. Visszatér a megszokotthoz, mert az már megy, az biztonságot ad neki, a változás pedig mindig ijesztő először, ismeretlen és ezáltal kiszámíthatatlan. Ez is érthető magatartás. Nehéz szembesülni azzal, hogy néha sokat, kitartóan kell dolgozni egy apróságon is. Hogy az eredmények nem jönnek azonnal, hiszen gondoljunk csak bele, hány évet fektettünk abba is, hogy ide jussunk. Hogy hiába voltunk már kétszer is (!) a pszichológusnál, még mindig vannak hullámzások a hangulatunkban, állapotunkban. Ez kicsit olyan, mintha több év tv előtt fekvés és chips evés után egy hét alatt szeretnénk fittek, egészségesek és izmosak lenni, persze edzés és izzadság nélkül. Nem hiszem, hogy ezt el kell várni magunktól vagy akár a szakembertől, mert így biztos a kudarc. És ez, ahogy a rendszeres testedzés is, elijeszt néhány embert.
Hiszek a szabad akaratban, senkit nem erőltetnék akarata ellenére, hogy járjon tanácsadásra, úgy nem is működne. Miért érdemes mégis energiát fektetni a nehézségeink, veszteségeink feldolgozásába? Azért, mert ha nem foglalkozunk velük, előbb-utóbb észrevesszük, hogy valami nem jó. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, esetleg kellemetlen tünetek, betegségek is kialakulhatnak, vagy a kapcsolatainkban állandóan ugyanazokba a hibákba futunk bele. Az érzések ugyanis, amiket jó mélyre igyekszünk lenyomni, keresik az utat, és minél erősebben toljuk őket lefelé, azok annál erősebben mutatják meg magukat és buggyannak ki más helyeken és módokon. Persze kezelhetjük őket máshogy is (alkohol, drog, munkamánia, stb…), de az csak tüneti kezelés, fájdalomcsillapítás, és valószínűleg hosszú távon nagyobb gondot okoz, mint ha a problémák gyökerét igyekeznénk rendbe tenni. A vakbélgyulladást se szokta megoldani a lázcsillapító, de végül is meg lehet próbálni…
Az önmagunkon és önmagunkért végzett lelki munka az egyik legnehezebb, amit el tudok képzelni, már csak azért is, mert a társadalom – sőt, néha a családi dinamika is – nem abba az irányba hat, hogy ez könnyű, kívánatos vagy természetes legyen. De nem lenne sokkal jobb érzés, ha elég volna csak a külvilágot helyre tenni, és nem kellene az egyre stresszesebb hétköznapok forgatagában még magunkkal is állandó küzdelmet vívni?
